Ha jól belegondolok tulajdonképpen egyet kell értenem az ember belső értékei felszinre hozatalának azzal a módjával, amit írásában a szerző említ, viszont kétlem, hogy a gyemekek csecsemőkorukban általánosíthatóan önzőek. Éppen úgy tudnak szeretni, észrevenni a jót, a rosszat, hálásnak lenni, mint a felnőttek, csak más a komunikációjuk. Személyiségükben egyediek már az édesannyuk pocijában. Az is igaz, hogy önnálósodásukig nemcsak rajtuk mullik az, hogyan alakul a bennük megnyilvánuló szeretet, hanem elsősorban azokon akik körülveszik. Aki figyeli a csecsemőket tudja hogy személyiségük révén már megszületésüktől hordozhatnak magukban rossz, meg jó visszatetsző, vagy aranyos jellemvonásokat, amit ők még kezelni nem tudnak és a környzetüknek kell türelemmel simitgatni. Aligha hihetjük hogy a külömbözőségük csak genetikai eredetű, mert az ember a temészetét alakítani tudja. Ahogy a szerző írja a szeretet irányába. Márpedig a gének alkíthatatlanok. Megállapíthatjuk, hogy vaalmilyen oknál fogva a személyiségünk olyan jellemvonásokkal is indul amelyikek nem a génekben öröklődnek. Ezeket lehet és kell is alakítani, ha rosszak. Gyerekkorban a szülőnek kell észrevenni és türelemmel alakítgatni ezeket, később pedig saját magunknak. Az élet már csak ilyen.
Utolsó hozzászólás