A
savlekötők, ahogy a nevük is mutatja, a gyomorban lévő, már megtermelt
sósavat megkötik, egyszerű kémiai reakcióval közömbösítik, amely
gyomorégés esetén "tűzoltásra" kiváló, viszont a probléma okát nem
szüntetik meg.
Hatásmechanizmus
A savlekötők - vagy tudományos néven antacidumok - kémiailag
egyszerű sók, melyek vizes oldata lúgos kémhatású. Ezért a gyomornedvvel
keveredve közömbösítik annak savtartalmát, vagyis a kémhatást a
semleges irányba tolják el. A reakció eredményeképp közönséges,
ártalmatlan ásványi sóvegyületek keletkeznek, melyeket az
élelmiszerekkel, ásványvizekkel is beviszünk a szervezetünkbe.
A savlekötők hatása függ a hatóanyaguk vízoldékonyságtól,
felszívódási képességétől, és a felszívódott ásványi ionok élettani
hatásaitól. Például a leggyakrabban savlekötőként használt
nátrium-bikarbonát (szódabikarbóna) vízoldékonysága igen jó, emiatt
rendkívül gyorsan kifejti közömbösítő hatását, és gyorsan felszívódik a
gyomorból.
A savlekötő gyógyszerekben gyakran alkalmazott alumínium-hidroxid
rossz vízoldékonysága miatt csak lassan fejti ki a hatását, azonban
tartós savközömbösítő kapacitással rendelkezik.
Az említett kétféle hatású savlekötő hatóanyagokat gyakran
alkalmazzák kombinációban, amelynek három előnye van. Egyrészt gyors és
egyben tartós hatású készítményeket tudnak ezzel a módszerrel
létrehozni, másrészt, ha a különböző hatóanyagokat kisebb mennyiségben
adják, akkor a mellékhatásokat is jobban ki lehet védeni, illetve a
savközömbösítő kapacitás is növelhető a két hatóanyag együttes
alkalmazásával.
Ha a savak megkötése miatt a gyomornedv kémhatása bizonyos szint
fölé emelkedik, az emésztőenzim aktivitása is csökken, illetve
megszűnik, ami szintén szerepet játszik az antacidumok terápiás
hatásában.
A klasszikus adagolási séma szerint a savlekötőket naponta 7
alkalommal kell bevenni, a főétkezések után 1 és 3 órával, így tartósabb
a közömbösítő hatás, illetve 1 adagot lefekvéskor, de ez a régebbi
szerekre vonatkozik, például a szódabikarbónára. Az újabb szereket már
nem kell ilyen sokszor szedni. Fontos, hogy mindig kövessük a
betegtájékoztatóban foglaltakat.
Nátrium-bikarbonát
Mikor szüleink, nagyszüleink gyomorégést tapasztaltak, elővették a
spájzból a szódabikarbónát és egy késhegynyi mennyiséggel megoldották a
problémát. Ezt az anyagot még ma is alkalmazzák savlekötő
gyógyszerekben, hiszen hatása gyorsan kialakul, és a gyomorfájdalmat
néhány percen belül csökkenti. A sósav közömbösítése során képződő
szén-dioxid oldja ugyan a gyomrot és a vékonybelet elválasztó záróizom
görcsét, ezáltal gyorsítja a gyomor ürülését, viszont feszítő hatása
miatt kellemetlen teltségérzést, haspuffadást okozhat, és utólagos
savtermelés-fokozódást válthat ki.
A nátrium- és a bikarbonát-ionok felszívódása következtében a vér
kémhatása a normálistól enyhén lúgosabbá válhat, de ez jó vesefunkció
esetén csak átmeneti, és klinikai tüneteit tekintve nem jelentős.
Nagyobb dózisok bevételekor a megnőtt nátriumbevitel a szív- és
vesebetegeken vizenyőt és szívproblémákat okozhat, valamint veszélyes
lehet magas vérnyomásban szenvedő páciensek esetén. Nagyobb dózisú
nátrium-bikarbonát és kalcium-karbonát tartalmú savlekötők tejjel
történő egyidejű fogyasztása során tej-alkáli szindróma alakulhat ki,
melynek oka a nagy mennyiségű kalcium- és nátrium-bevitel. A
tünetegyüttest fejfájás, gyengeség, hányás,
székrekedés
és hasi fájdalom kíséri. Ha nem észrevehetők a tünetek, és hosszú ideig
áll fenn a tej-alkáli-szindróma, kalciumkő képződhet a vesében.
Magnézium-sók
A magnézium-oxid és a magnézium-karbonát savközömbösítő hatása
gyorsan kialakul, azonban mint minden magnézium-sónak, ezeknek is
hashajtó hatása van.
A magnézium-triszilikát és a magnézium-karbonát közömbösítő hatása
ezzel szemben lassan alakul ki, így kombinált készítményekben a tartós
hatású komponenst képviselik.
A magnézium-sók csak kismértékben szívódnak fel a bélből, azonban
veseelégtelenség esetén kiürülésük csökken, felhalmozódnak a vérben és
lassíthatják a szív működését.
Alumínium-hidroxid
Az alumínium-hidroxid savközömbösítő kapacitása gyenge. Gyomorsósav
jelenlétében azonban alumínium-kloriddá alakul, amely kocsonyaszerűen
bevonja a gyomornyálkahártyát, és védi a sav maró hatásától, ez a hatás
főképp gyomorfekély esetén jótékony. Majd a bélben az alumínium-klorid
oldhatatlan alumínium-foszfáttá alakul, vagyis megköti a bélben lévő
foszfátot, ennek következtében a szervezetben foszfátszintje csökken.
Ezt terápiásan ki is használják veseelégtelenséget kísérő magas
foszfátszint csökkentésére, viszont az alumínium-hidroxid tartós
adagolása esetén a foszfátveszteség miatt étvágytalanság, izomgyengeség,
csontlágyulás alakulhat ki.
A kis mennyiségben felszívódó alumínium-ionok általában nem okoznak problémát, de
krónikus veseelégtelenség
esetén is tartósan szedve agyvelő-bántalmat hozhat létre. Az
alumínium-hidroxid pozitív tulajdonsága, hogy megköti a gyomor
emésztőenzimét, a pepszint, így fekély esetén csökkenti annak további
nyálkahártya-károsító hatását. Az alumínium-sók jól kombinálhatók
magnézium-sókkal, ugyanis azzal ellentétben székrekedést okoznak, ezzel
csökkentik a másik által okozott mellékhatást.
Kalcium-karbonát
A kalcium-karbonát bár hatékonyan csökkenti a gyomortartalom
savasságát, tartós alkalmazása kerülendő. A kalciumion ugyanis
utólagosan fokozza a savelválasztás, ráadásul nagyobb mennyiségű tej és
kalcium-karbonát együttes fogyasztása a tej-alkáli szindróma
kialakulásához vezethet.
A savlekötőkről tehát elmondható, hogy bár hatékonyan közömbösítik a
gyomorsavat, nem gátolják meg a termelődését, emiatt fekély vagy
refluxbetegség súlyosabb formái esetén terápiásan nem elég hatékonyak.
Kommentáld!