A kínai gyógyászat gyökerei i. e. III. évezredre tehetõk. A tudás és az ismeretek õsi szövegeken alapulnak. A kínai orvoslás az emberi test olyan sajátosságait is figyelembe veszi, amelyek a nyugati orvostudomány számára lényegtelenek. Az egyes betegségeket a �edvesség�bõl, a �orróság�ból vagy a �zél�bõl származtatják. A kínai orvos a betegségtüneteket, valamint a beteg egyéb, általános jellemvonásait összegyûjti, majd analizálja, így alakítva ki a kínai orvoslásban a �iszharmónia modelljét� Diszharmóniának azt a jelenséget nevezik, amikor felborul a test belsõ egyensúlya. A keleti diagnosztizálás nem egy körülírt betegség, vagy pontosan meghatározható ok feltárását célozza, hanem ennek ellenkezõjét, az egész személyiség csaknem költõi, mégis jól használható képét mutatja fel, ahol a teljes képhez viszonyítva az ok- és okozat kérdése másodlagos. A kínai gyógyászat figyelmét nemcsak a fizikai testre, hanem az élettanilag és pszichológiailag teljes egyénre irányítja (5, 8).

A kínai orvos logikája szintetizáló jellegû, megpróbálja a tüneteket, jelenségeket egy jól értelmezhetõ együttesbe szervezni, hogy azután felépítse a kezelés vázát. A terápia célja ezután az, hogy igyekszik visszaállítani az egyén harmóniáját, visszaadni az egység egyensúlyát, ugyanis a kínai eljárás azon az elven alapul, hogy semmilyen rész nem érthetõ meg az egésszel fennálló összefüggései nélkül (1, 8, 15).

Az i. e. II. évezred elõtti, a kínai orvoslás hajnalát bemutató leletek, arról tanúskodnak, hogy az õsi Kínában az egészség megõrzéséért elsõsorban a sámánok voltak felelõsek, akik között sok volt a nõ. Õk alig különböztek a különféle észak-ázsiai törzsek sámánjaitól. A fennmaradt írások szerint a kínai sámánok öltözéke nagyon hasonlított a szibériai sámánok madárszerû viseletéhez (2, 5). Késõbb, az i. e. VI. században az orvosok és a sámánok szerepe, bár nem volt azonos, még mindig szorosan összekapcsolódott. Confucius például ezt mondta: �z ember kitartás nélkül soha nem válhat jó sámánná vagy jó orvossá.�(10). 1973-ban Hunan tartományban talált Ma Wang Duitól származó 11 részbõl álló orvosi munka nagymértékben megváltoztatta a legkorábbi kínai orvosi idõszakról szerzett tudásunkat. Ezeket a szövegeket sokáig elveszettnek hitték és a hagyományosan átörökített orvosirodalomnak nem képezték részét. A szövegekben a testmozgás fontosságát, az étkezés jelentõségét és az akupunktúra módszerét tárgyalják (2, 7, 10).

A kéziratok közül a legismertebbet felfedezõi �2 betegség elõirat�ának nevezték el. A mû több mint 250 gyógyszert nevez meg, melyek készítéséhez növényi, állati, sõt emberi testbõl származó alapanyagokat és ásványokat használtak fel. Ennek az orvosi munkának az elméleti alapjai alapvetõen különböznek attól, amit ma hagyományos kínai orvoslásnak tekintünk. A mû szerint a gonosz lelkek, kísértetek és démonok manifesztálódása a betegség, amit a gyógyszerek használatán kívül ráolvasással és bûbájjal kell kiûzni. A növényi gyógyszerek hatását tehát rituálékkal erõsítették. Az olyan növények aromás illatának, mint például a Cinnamomi cassiae cortex (Kasszia fahéj) mágikus hatalmat tulajdonítottak, amelyek befolyásolták a démonok és az emberek lelki erejét (2). Ezen õsi szöveg alapján a gyógynövények azonos vagy ellentétes varázslat miatt hatnak. Például a pattanásos arc kezelésének egyik módja volt a sima arcú ló állcsontjának megõrlése, amibõl kenõcsöt készítettek és a jobb állcsontból származó port az arc jobb oldalára alkalmazták, a bal oldalról származó állcsontport az arc bal oldalára helyezték (13). Gyíkharapás kezelésére a gyík természetes ellenségének, a mosómedvének elszenesített bõrét használták (14).

Mindaddig kevés információ állt rendelkezésre a Kínában folytatott orvosi gyakorlatról, amíg meg nem ismerték a Huang-di Nei-Jinget (továbbiakban: Nei Jing). A Nei Jing, avagy a �árga Császár Klasszikus Belgyógyászati Alapkönyve�minden kínai orvosi elmélet forrása, a kínai gyógyászat bibliája.

A hagyomány elsõ könyvét a kínai gyógyítás-elméletrõl valószínûleg i. e. 100 körül állították össze, de a mai változat sokkal késõbbi anyagot is tartalmaz. A mû szerzõi ismeretlenek. A könyv egyik része az �gyszerû Kérdések�et (Su wen) tartalmazza, a másik fejezet a �pirituális Tengely�(Ling Shu) címet viseli. Az �gyszerû Kérdések�fõleg teoretikai koncepciókkal és orvosi kozmológiával, míg a �pirituális Tengely�az akupunktúrával és a moxibuszcióval¹ foglalkozik. A Ne Jing a legrégibb és legfontosabb kínai orvosi szöveg. Benne foglaltatik a hagyományos kínai orvoslás elmélete és filozófiája, amely a késõbbi gondolkodók által kidolgozott és továbbfejlesztett orvostudomány alapjait képezi (8). E régi taoista szöveg, azt az alapvetõ elméletet ismerteti, amely szerint minden élet és a világmindenség minden anyaga az energiától függ. A stílus, amellyel megfogalmazták, különleges. Célja volt, hogy sajátos módon magyarázza el az alapvetõ tudományos elveket azoknak, akik nem rendelkeztek ezekkel az ismeretekkel. Abban az idõben nem húzódott éles határvonal az élet mûvészeti, tudományos és gyakorlati oldala között. A régi Kínában egy tudós arra törekedett, hogy egyensúlyban tartsa az élet minden vetületét. A kínaiak a tudományos elveket költõi nyelven magyarázták, amely bizonyíték arra, hogy a kínai kultúra aranykora idejében a tudomány és a kultúra kapcsolata szoros volt (3). A Nei Jing jelentõsége abban áll, hogy kínai kommentátorok jegyzeteket fûztek hozzá, amelyek megvilágították vagy éppen kiegészítették annak eszmei magját. Így magukba hordozták a kínai orvoslás hagyományait, a népi gyógymódokat és Kína, a császári udvarban szolgáló, írástudó orvosainak kezelési eljárásait is. Bemutatja a különbözõ dinasztiák, különbözõ vidékek és különbözõ gondolkodók betegségekkel, gyógyítással kapcsolatos elképzeléseit. Minden dinasztiában voltak kiemelkedõ tudósok, melyek mindegyike jelentõs korrekciókat és kiegészítéseket végzett. Így lehetséges, hogy a mai Kínában a hagyományos orvosképzésben használt legfontosabb kézikönyv a Qing dinasztiában megjelent szabályok és magyarázatok jelenkori értelmezéssel ellátott, tisztított változata (4, 8, 10).

A késõi Han dinasztia alatt (i. u. 25�20), amikor a Nei Jing legnagyobb része íródott, az orvoslás átalakult. Az emberek hittek abban, hogy képesek megérteni és megfigyelni a természeti világot, hogy az egészség és betegség a természetes rend szabályainak van alávetve. Ebbõl az következett, hogy az orvoslás gyakorlatát ezekre az alapelvekre kellett helyezni. A kínai gyógynövényismeret történelmi hagyományai szintén a késõi Han dinasztia alatt kezdõdtek. A �ateria Medica Alapkönyve�az elsõ olyan könyv, amely középpontba helyezte a növények leírását. A Qin és a korai Han dinasztia szinkretista filozófiai szövegeiben utalások vannak gyógyszer-alapanyagokra (2, 5).

A régi gyógyszerkönyvek készítõi olyan csoportnak voltak tagjai, amelyek magában foglaltak csillagászokat, geológusokat, mágusokat, technológusokat, okkult mûvészetekben jártas embereket. Joseph Needham a sámánok és tudósok között elhelyezkedõ �öztes osztály�nak nevezte õket (4, 11). A legenda úgy tartja, hogy a �ateria Medica Alapkönyvé�nek szerzõje Kína misztikus �steni Földmûves�e volt. Ezért az �steni Földmûves Nagy Gyógyszerkönyvének� is nevezik. Azonfelül, hogy a mezõgazdaságba és állattenyésztésbe is bevezette olvasóit, azt tartották róla, hogy a gyógynövény-medicina legendás atyja. Valójában ezt a szöveget i. u. az I. században ismeretlen szerzõk állították össze és késõbb újraszerkesztették a híres taoista Tao Hong-Jing gyógynövény leírásai alapján (2, 10).

Az �steni Földmûves Nagy Gyógyszerkönyve� avagy a �ateria Medica Alapkönyve�mentes a korábbi idõszak természetfeletti utalásaitól. 364 címszót tartalmaz, ebbõl 252 címszó tárgyalja a növényi, 45 az ásványi és 67 az állati gyógyszereket. Minden címszó alatt szereplõ gyógyszer íz- és hõmérsékleti jellemzõk alapján került értékelésre. A toxicitást is gondosan feljegyezték. Minden egyes gyógynövénynek ismertetik terápiás felhasználási lehetõségeit. A gyógynövények személytelenek és nem lelki, hanem természetes erejüknél fogva hatnak. Íz- és hõmérsékleti jellemzõiket tapasztalati úton állapították meg. Az íz, azt mutatja, hogy hogyan érzékeljük a növényt a szánkban, míg a hõmérsékleti jellemzõ leírja, hogy milyen módon érzékeljük azt a gyomrunkban vagy a bõrünkön. Ezeket a jellemzõket tovább pontosították, azáltal, hogy megfigyelték egy adott gyógynövény hatását a szervezetre (16).

Ettõl kezdve a szakmai irodalom két úton haladt tovább. Az egyik út volt a gyógynövény-gyógyszerkincs folyamatos növekedése, azáltal, hogy a régi gyógynövényeket újraértékelték és indikációit kibõvítették. A másik fejlõdési úton haladók, azon fáradoztak, hogy kapcsolatot teremtsenek a hagyományos kínai orvoslás elmélete és a növényeknek tapasztalat útján megismert terápiás hatása között.

A VII. században újabb orvosságokat és recepteket gyûjtöttek. A Tang dinasztia uralkodása idején i. u. 659-ben megjelent a �ateria Medica Alapkönyvé�nek javított és átdolgozott kiadása, az �Uacute;j, Módosított és Bõvített Materia Medica�címmel (Xin Xin Ben Cao). Eredetileg ez volt a Nemzeti Gyógyszerkönyv 844 bekezdéssel, a gyógyszerek típusainak, eredetének és használatának részletezésével. Ez a könyv volt az elsõ, illusztrált kínai materia medica. A Song dinasztia (960�279) jelentõs materia medicáját Tang Shen-wei írta 1108-ban, amely a �yógyszerek modellek szerint rendszerbe szedett történeti és pontos mutatója�címet viseli (Zheng Lei Ban Cao). A mû a gyógynövények és csatornák közti kapcsolatot tárgyalja. 1558 orvosság receptje és azok használata, a csatornákba való belépését és részletes leírását, valamint 3000 receptet tartalmaz. A csatornák a Qi-t és a Vért szállítják a testbe. Behálózzák az egész szervezetet, azonban nem azonosak a vérerekkel. Összekötik egymással az Alapvetõ Szubsztanciákat (Qi, Vér, Jing, Shen, valamint a Folyadékok) és a Szerveket. Ezek a csatornák, bár nem láthatók, mégis léteznek. Mivel ez a vezetékrendszer az összes testrészt összekapcsolja, lényeges szerepe van a harmonikus egyensúly fenntartásában. A csatornák összekötik a test belsõ részét a külsõvel. Ez a munka sok késõbbi írás alapjául szolgált. Kína leghíresebb füves könyve a Li Shi-Zhen által írt �agy Materia Medica�(Ben Cao Gang Mu), amelyet halála után, 1596-ban nyomtattak ki. 1892 gyógyszert: 1173 növényi, 444 állati és 275 ásványi eredetût foglal magába. Ezt a mûvet számos nyelvre lefordították (1, 2, 8).

A �ateria Medica Alapkönyve�és a késõbbi szövegek között az az alapvetõ különbség, hogy egyrészt hiányzik a teoretikus kapcsolat a gyógynövényízek és -tulajdonságok között, másrészt a részletes terápiás hatások között. A késõi Sui (581�18) és a korai Tang (618�07) dinasztia korából származik az a könyv, amely ezt a kapcsolatot igazán átfogóan tárgyalja, és amelynek címe: �z orvosi tulajdonságok Materia Medica�ja. Ez a munka számos témát foglal magában, úgymint kombináció, reakció, íz, hõmérséklet, toxicitás, funkció, elsõdleges klinikai alkalmazás, felhasználás és elkészítés. A Song dinasztia (960�279) alatt kezdõdött az a törekvés, hogy megkíséreljenek kapcsolatot teremteni a klasszikus teóriák és a tapasztalati úton nyert ismeretek között. Ez a törekvés erõteljesen folytatódott a Jin (1195�233) és a Yuan (12341369) dinasztia uralkodása alatt. E korszak fõ filozófiai áramlata a neo-konfucionizmus volt, amely szintén megpróbálta a kínai gondolkodás különbözõ jellemvonásait egy nagy egységbe integrálni. A korszak orvos-írói megkísérelték a Nei Jing és egyéb korai szövegek elméletét kombinálni a késõbbi gyógyszerkönyvek tapasztalati információival (2, 7).

A növényi eredetû gyógyszerek hõmérsékleti jellemzõinek leírására 5 meghatározást használtak. Ezek a következõk: forró, hideg, meleg, hûvös és semleges. Ez megadja az elsõ támpontot ahhoz, hogy az adott helyzetben melyik gyógyszert kell alkalmazni. A meghatározások a betegeknek a gyógyszerekre adott véleményén alapulnak, melyek meglehetõsen szubjektívek. Ebbõl adódóan, nem meglepõ, hogy ezek az információk a különbözõ irodalmakban eltérnek (15).

A hagyományos kínai orvosi irodalomban a gyógynövények egy másik nagyon fontos tulajdonsága az íz. Az ízekre is 5 meghatározást használnak, ezek: keserû, savanyú, édes, sós és csípõs. A keserû íz jellege kemény, erõs, a szívre hat; a májra ható savanyú íz �yûjtõ-jellegû� az édes íz szelíd tulajdonságú és a lép mûködését befolyásolja; a gyengéd jellegû sós íz a vesére hat, a �zétszóró�jellegû csípõs íz pedig a tüdõ mûködését befolyásolja (12). Kínában minden dolognak két arculata van. A �árga Császár Belgyógyászati Alapkönyve�alapján a hõmérsékleti tulajdonságok Yang, az ízek Yin jellegûek (6).

A Nei Jing-ben lévõ gyógynövény-kombinációk rövid leírását a késõbbiekben továbbfejlesztette Chen Cang-Qi gyógyszerész könyvében, amelynek címe: �mi kimaradt a Materia Medica�ból. I. u. 1111-ben megszületett egy olyan mû, amely az elõiratoknak egy olyan listáját állította össze, amely elsõsorban az alkalmazott komponensek funkcióján alapult. Ilyen funkciók voltak például: eloszlató, pangás megmozdító, tonizáló, hashajtó, csúszósító és síkosító, összehúzó, szárító, nyirkosító. Liu Wan-Su i. u. 1186-ban írt munkájában kapcsolatot hozott létre a gyógynövények és az �Ouml;t Fázis� (Fa, Tûz, Fém, Víz, Föld) között. Például a babfélék a Víz-fázisba tartoznak és ezért a Vízhez kapcsolt betegségek esetén használatosak (15).

A Ming dinasztia egyik leghíresebb és legbefolyásosabb gyógyszerésze Zhang Jing-Yue (1563�640) volt. Katonai körökbõl származott, ezért a gyógyszerek leírásánál is gyakran használt katonai terminológiát. Munkájának címe: Jing-Yue összes mûve. Zhang egy egyszerûbb rendszert dolgozott ki, amelyet �yolc Taktikának�nevezett. Ezek a következõk voltak: tonizáló, harmonizáló, támadó, eloszlató, hûtõ, melegítõ, feltartóztató. A XVIII. század elején élt gyógyszerész, Cheng Zhong-Ling munkájából a �yolc Terápiás Módszer�t ismerhetjük meg. Ez a rendszer a �yolc Paraméteren�alapult, amely úgy is ismert, mint a �yolc Legfõbb Minta� Ez a rendszer nyolc alapvetõ paramétert különböztet meg: külsõ, belsõ, meleg, hideg, többlet, hiány, Yin és Yang (2).

A gyógynövények kiválasztása és kombinálása szinte mûvészet. A növényeket azért kombinálták, hogy elõidézzék vagy növeljék a terápiás hatást, minimálisra csökkentsék a mellékhatást és a toxicitást. A mai kínai orvosi gyakorlatban a legtöbb elõirat 6�0 növényt tartalmaz. Általában hét sajátosság alapján írják le két gyógynövény kombinálásának hatását. Ezek a következõk: kölcsönös-hangsúlyozás, -fokozás, -ellenhatás, -elfojtás, -antagonizmus, -inkompatibilitás, egyszerû hatás (1-2, 15).

A gyógynövények kombinálásának alapelvei vezérfonalat nyújtanak az elõiratok összeállításánál. Hagyományosan, ezeket az alapelveket a feudális hierarchiának megfelelõen fejezték ki. Úrnak nevezték a legfõbb komponenst, amely a fõ terápiás hatásért volt felelõs. A miniszterek vagy munkatársak fokozzák, illetve segítik az urak terápiás hatását. A szárnysegédek a következõ funkciók közül egyet vagy többet látnak el: a kísérõ szimptómák kezelése, a fõ alkotóelem toxicitásának mérséklése, az urak és miniszterek segítése a fõ terápiás hatás elérésében vagy más módon való segítségnyújtás. A hírnökök a többi alapanyagot egy specifikus csatornába vagy szervbe vezetik, vagy azon fáradoznak, hogy összhangba hozzák hatásukat. Számos egyszerû elõirat létezik, amelyek csak urat és minisztereket tartalmaznak és vannak olyan �eceptek� amelyben egy komponensnek több funkciója is van. Súlyos betegségekben más módszert is alkalmaztak, mint például a támadás és utánpótlás vagy megerõsítés egyidejû alkalmazása, vagy a felszálló, leszálló, összehúzó és szétoszlató hatások kombinációja.

Hagyományosan az adagolással az elõiratokat tartalmazó könyvek foglalkoztak. A legtöbb gyógyító azt hitte, hogy a változó elemek irányítják egy bizonyos gyógyszernek az adagolását (vagyis a páciens állapota, a betegség idõtartama és a gyógyszer erõssége) és ezért túl bonyolult lett volna általános szabályt felállítani. A fentiekre való tekintettel, mégis igen fontos volt, elsõsorban a kezdõ gyógyítók szempontjából, hogy némi fogalmuk legyen az adagolás paramétereirõl. Ennélfogva a legtöbb modern gyógyszerkönyv tartalmazza ezeket az információkat.

Az adagolás az elõiratok összeállításánál rendkívül fontos momentum volt. Az adagolással határozták meg, hogy egy terápiás stratégiának a specifikus aspektusait hangsúlyozzák vagy éppen ellenkezõleg, elhanyagolják. A legtöbb gyógyszernek a szokásos adagolása 1� qian (azaz 3�0 gramm). Ez alól néhány változótól függõ kivétel van. Az egyik ilyen változó a gyógyszer súlya és jellege. �emény� �ehéz� �érsékelt�vagy �zelíd�gyógyszert nagy adagban alkalmaztak, míg a �önnyû� toxikus és erõs ízû gyógyszerekbõl kis dózist használtak. Ebbõl következik, hogy virágokból, levelekbõl is illóolajtartalmú növényekbõl általában viszonylag kis dózist írtak elõ, míg a gyökerekbõl, gyümölcsökbõl, valamint a �ús�és �ehéz�növényekbõl nagyobb dózis volt szükséges. A legnagyobb adagot az ásványok és kagylók esetében (manapság is) írják elõ, amely nem ritkán 1 liang fölötti, vagyis megközelítõleg 30 gramm.

Egy másik, fontos tényezõ a gyógyszer elõállításának módja volt. Az adag általában kisebb volt, bevételre szánt készítmények esetén, ellentétben azokkal, melyeket külsõleg használtak. Ha egy anyagot önmagában használtak, vagy csak néhány másik anyaggal együtt, akkor nagyobb dózist alkalmaztak, mintha sok egyéb anyaggal kombinálták volna.

Az adagolás függött még a betegség súlyosságától is. Nagyobb és komolyabb rendellenesség esetén általában nagyobb adag volt szükséges, bár a nagyon gyenge páciensek (az idõsek és a gyerekek) kevésbé voltak képesek tolerálni a nagyon erõs gyógyszert vagy a túl nagy adagot.

A gyógyszerek alkalmazásánál egy másik fontos szempontot is figyelembe kellett venni, mégpedig a beteg Gyomor Qi állapotát. Ez azért volt jelentõs, mert ettõl függött, hogy a betegség kezelésére megállapított különbözõ gyógyszereket a beteg képes-e elfogadni, illetve az képes-e felszívódni (1-2, 15).

A kínai gyógyászat több évezreddel ezelõtt leírt hagyományait és tapasztalatait egy gyógynövénnyel vagy terápiával kapcsolatban az idõk elõrehaladtával, az adott kor orvosai ellenõrizték, kiegészítették vagy elvetették. A XIX. század eleje óta erõteljes kutatás tárgyát képezik a gyógynövényekkel kapcsolatos megfigyelések (9). Minden egyes gyógynövényrõl igyekeznek tudományosan megalapozott megállapításokat tenni. A nyugati és a keleti orvoslást megpróbálják kiegészíteni egymással, egyik gyógymódot sem használják kizárólagosan. A keleti és a nyugati orvostudomány két különbözõ világot jelent, mégis mindkettõ képes gyógyítani ugyanazt a testet. A kínai õsi gyógyítási rendszer megõrizte elméleti és gyakorlati jelentõségét a ma élõ ember számára.

A szerzõk ezúton is köszönetüket fejezik ki Eõry Ajándok dr.-nak, az Egészség, Biztonság Alapítvány elnökének a cikk megírásához nyújtott, nélkülözhetetlen segítségéért.

Szómagyarázat

1. moxibuszció: akupunktúrás pontok vagy nagyobb bõrterületek felett gyógynövényeket égetnek el.
2. Qi: minden szerves és szervetlen dolog belõle épül fel, minden Qi-je határoz meg. A kínai gondolkodás nem tesz különbséget anyag és energia között, ezért a Qi egy olyan anyag, amely az energiává való átalakulás határán van.
3. Jing: ez az a szubsztancia, amely minden élet alapját képezi, ennek egy része a szülõktõl öröklött, más része a születés utánról való. A Jing az emberi élet folyamán nem növekszik, csak fogy.
4. Shen: Vitalitásnak, ill. Léleknek fordítják. A Shen az emberi test életereje. A Shenhez kapcsolódik a jellem, a gondolkodás, a helyes választás, a megkülönböztetés képessége.